AFGÁN AGÁR
A szeptember 11-i tragikus terrortámadásoknak köszönhetően pillanatnyilag nincs olyan keleti kutyafajta a világon, amelyik szülőhazája többet szerepelne a hírekben, mint az afgán agár. Afganisztán mindig is a szélsőségek országa volt, földrajzilag, kulturálisan és történelmi szempontból egyaránt – legalábbis a nyugati világ számára.
Afganisztán szoros értelemben vett történelme az időszámításunk előtti hatodik században kezdődik, a perzsa hódítás idején. Fejlett civilizáció kezdett kialakulni a területen, melyet azonban a mongol invázió olyannyira elpusztított a tizenharmadik században, hogy az igazán a mai napig sem tudott regenerálódni. A híradókból mindenki tudja, hogy Afganisztán nem egyetlen nemzet országa, hanem több törzs, népcsoport is osztozik rajta. Ha történetesen békében éltek egymás mellett, akkor idegen erő próbálta hatalmába keríteni az országot. Ha a betolakodót sikerült visszaverni, akkor belső villongások törtek ki. Az afgán agár jelenléte a nyugati világban is a háborúknak köszönhető, hiszen mindegyik korabeli import a brit hadsereg katonái illetve feleségeik által érkezett Londonba.
Lerombolt ország, gonosz történelem: egy csodálatos kutya szülőhazája. Az afgán agár a törzsek és klánok örvénylő masszájából született, a régióhoz hasonlóan teljesen egyedülálló küllemmel, zavaros múlttal, problémás jövővel. A legtöbb ember csupán kiállítási primadonnának tekinti az afgán agarat csodálatos szőre miatt, és nem kérdezi, milyen emberek, milyen célra alakították ki a fajtát. Szerencsétlen módon lenyűgöző megjelenése a nyugati ember számára szinte érthetetlen belsőt takar, szupermodell külseje azonban főleg olyanokat vonz, akik nem fáradnak az agárlélek megfejtésével. Ez a kutya nem hozza oda a papucsodat, hanem megeszi. Hogy miért? Mert így akarja. Akárcsak a törzsek tagjai, akik őseit tenyésztették, nem viseli, hogy uralkodjanak rajta és általában nem úgy viselkedik, ahogy az az adott helyzetben hasznos lenne számára. Ezeket a makacs kutyákat az új tulajdonos sokszor nem is veréssel bünteti, han
Könnyebben értjük meg az afgán agár viselkedését, ha tudjuk, milyen célra használták őshazájában. Bár testőrként és terelőkutyaként is dolgozott, elsődleges feladata a vadászat volt. Afganisztán királyai generációkon keresztül vadászkutya-tenyészeteket tartottak fenn. Az afgán agárnak kiváló a látása, hiszen elsősorban szemével követi a zsákmányt. (Az angol „sighthound” kifejezés találóan jellemzi ezt a típusú vadászkutyát.) A vadászok lóháton kísérték a kutyákat, de az afgán agarak rendszerint lehagyták a lovakat, és az ember irányítása nélkül, saját elképzeléseik szerint vadásztak. Ez a független gondolkodás napjainkban is sajátja a fajtának. Több forrás szerint is számos formában vadásztak az afgán agárral: falkában, kan-szuka párban és egyetlen kutyával is. Gyakorlatilag minden vadászati szituációban használták a kutyát, területtől és vadtól függően. Mindenre vadásztak vele, ami csak előfordult a környéken és a vadász meg akarta szerezni: hegyi szarvasra, antilopra, nyúlra, de farkasra, sakálra, vadkutyára, sőt a leopárd egy hegyekben élő változatára is. Az afgán agarat használták arra is, hogy felverje a szárnyasvadat a vadász puskája vagy a sólyom számára, sőt terrierek hiányában neki kellett elintéznie a mormotát is, melyet a hegylakók különösen kedveltek húsa és szőrméje miatt. Mindez nem azt jelenti, hogy minden egyes agarat minden vadra használtak, hanem hogy a fajta képességei lehetővé tették az egyes egyedek szituációnak megfelelő használatát.
Az afgán agárnak nem csupán gyorsnak kellett lennie, hanem kitartónak, fordulékonynak és stabilnak is, hogy a világ egyik leggyilkosabb talaján, durva, kövekkel borított terepen, sőt a hegyekben is addig üldözhesse zsákmányát, míg el nem éri: a vadászat vége a gyilkolás. Afganisztánban mindig is könnyű volt ölni; a legbátrabb harcos lett a törzs vezetője, a leggyilkosabb kutya pedig a falkavezér, akit a törzs még dicsért és jutalmazott is magatartásáért. Az üldözés és a gyilkolás ösztönét napjainkban sem nehéz felfedezni az afgán agárban, főleg kisebb emlősállatok jelenlétében.
Az afgán agár bundája egy viszonylag robusztus, falkavadász típusú testet rejt, mely felépítését tekintve bárhol, bármilyen ősből kialakulhatott. A fajta különlegesen finom, hosszú szőrzete azonban csak nagy földrajzi magasságokban élő vadállatoknál fordul elő; a pofa, a hát és a farok felső részének rövid szőrzete is a sajátságos klíma következménye. Tény, hogy a fajta Afganisztán területén alakult ki mai formájában, de hogy ősei honnan származnak, azt csak találgatni lehet. Két teória – a fajta már évezredekkel ezelőtt létezett Egyiptomban illetve Ázsia sztyeppéin alakult ki –, már megdőlt.
Körülbelül 30 éve érdekes vita bontakozott ki a Dog World c. szakmai hetilap hasábjain az afgán agár és a saluki tenyésztők között. A vitát Mrs. Hope Waters indította útjára egy rövid írásával, melyben egy bírót kritizált, aki kifogásolta, hogy a hölgy egyik salukijának erősen felfelé ívelő, gyűrűs farka van. Mrs. Waters ezt azzal magyarázta, hogy az afgán a saluki leszármazottja, és mint tudjuk, annak ilyen farokkal kell rendelkeznie. Az afgán agár tenyésztők először csupán rossz viccnek tartották az egészet, de Mrs. Waters hitelesnek tűnő érvekkel támasztotta alá állítását. Régészeti leletek tanúsága szerint saluki típusú kutyák már i.e. negyedik évezredben, sőt korábban is léteztek Egyiptomban és Mezopotámiában. Afganisztánban nem találtak ehhez hasonló leleteket, Perzsiában viszont igen, ahova Szíriából illetve Mezopotámiából került a saluki, Tazi vagy arab agár néven. Afganisztánba valószínűleg akkor kerültek agarak, mikor az ország Szíriával és Mezopotámiával kereskedett, Szírián keresztül. A kereskedelmi utakon bekerülő, rövidszőrű kutyák aztán alkalmazkodtak a helyi klímához és vadászati viszonyokhoz. Egyébként Mrs. Waters szerint nem ritka jelenség a salukinál, hogy puha, vattaszerű szőrt növeszt a vállainál és a combján. Ez a szőrzet minőségében különbözik az aljszőrzettől, és néhány esetben kiterjed a fejre és a horpasz tájékára. Ez egyértelmű bizonyíték a saluki és az afgán közeli rokonságára. Szelektív tenyésztésnél ez a szőrzet hasonlítani kezd a sokkal rövidebb szőrű, korai import afgánok szőrére. Egy angol kiállításon egyszer szerepelt egy határozott szakállal rendelkező saluki. A Popular Dogs 1966 márciusi számában egy afganisztáni gazellavadászatról szóló tudósítás olvasható, mely szerint Afganisztánban az afgán agár egyik neve a Tazi, ahogyan a salukit hívják Perzsiában.
Az azonban biztos, hogy az afgán agár a XIX. század második felében jelent meg a nyugati világban. A legkorábbi fennmaradt képi ábrázolás, melyen egy félreismerhetetlen, teljes szőrben lévő afgán agár látható, 1809-ből, Indiából származik, a másolatát 1813-ban publikálták Londonban.
Az első példányok az indiai-afgán határháborúból visszatérő brit katonákkal érkeztek Londonba; néhányukat kiállításokon is szerepeltették, afgán agár néven, de igazi érdeklődés még nem mutatkozott a fajta iránt, egészen 1907-ig, mikor John Barff kapitány Perzsiából, Indián keresztül, hazahozta Zardin nevű kutyáját. Ez az afgán agár csodálatos stílusú, jó szőrben lévő kutya volt, sötét maszkkal, nagy sikert aratott az angol kutyabarátok körében. Zardint további importok követték, néhány példány már az Újvilágba is elkerült, a háború alatt azonban teljesen eltűnt a fajta a nyugati világból. 1920 körülre tehető, hogy Murray őrnagy feleségével, Mrs. G. Bell Murray-vel és Miss Jean C. Manson Skóciába vittek egy csoport afgán agarat, melyet vettek, de lehet, hogy már maguk tenyésztettek a nyolcéves háború alatt Balukisztánban, mely akkor független állam volt Dél-Afganisztán területén, ma Pakisztán része. Ezekből az importokból tenyésztette ki Miss Manson, az őrnagy és mások a Bell-Murray vonalat az 1920-as években.
1925-ben Mrs. Mary Amps újabb csoport afgán agarat hozott Európába, pontosabban Angliába, abból a kennelből, amit ő tartott fent Kabulban. Ezek a kutyák többségükben a hegyi típust képviselték, robusztus felépítésűek voltak, viszonylag rövidek, többé-kevésbé dús szőrzettel. Ezekből az importokból jött létre a Ghazni vonal, mely Amps kenneléről kapta nevét. Ezek közül a legsikeresebb kiállítási kutya és fedezőkan Ch. Sirdar of Ghazni.
A 20-as évek során több Bell-Murray kutyát vittek az USA-ba, és amikor az AKC megnyitotta törzskönyvét a fajtának 1926 októberében, néhányat ezekből regisztráltak is.
Az első amerikai alom két Bell-Murray kutyától született 1927-ben, de a fajta amerikai tenyésztésének igazi kezdetét az első Ghazni import jelentette 1931-ben, mikor Zeppo Marx és felesége Angliából vásárolt egy tenyészpárt, Asra of Ghaznit és Westmill Omart. A két kutyát később Q.A. Shaw McKean szerezte meg Prides Hill nevű kennele számára.
Az afgán agár európai állománya még mindig nem teljesen homogén, többek között azért, mert a fajta szülőhazájából különböző típusú kutyák érkeztek. Egyes afgán források hat vagy még több típust különböztetnek meg, elsősorban előfordulás és szín alapján. Kétségtelen, hogy vannak átmeneti variációk, de alapvetően két típusról beszélhetünk: a déli és nyugati sivatagok kutyája általában világos színű, szőrzete ritkább.
Az északi hegységek kutyája, a hegyi típus inkább sötétebb színű, kompaktabb felépítésű, sokkal dúsabb szőrzetű. Ez a két változat, és a többi altípus is, logikusan tükrözi az ország változatos klímáját és földrajzát.
A szülőföld típusait a fajtát gyarmatosító nyugati világ sem segítette összeolvadni. Ahogy a nagy nemzetek különböző törzsekre oszlanak Afganisztánban, eltérő geopolitikai motívumokkal és gondolkodásmóddal, ugyanúgy különböző csoportokat találunk az afgán agár hívei között, akik egy-egy specifikumot kiemelve és dicsőítve, elfelejtik figyelembe venni a fajta egészének lényegét. Ahogy az uralkodó osztály lenézte a műveletlen, szakállas törzsi harcosokat, és inkább a sah köreit kereste, így napjainkban számos kiállítási megszállott lenézi az afgán agár vadászkutya mivoltából fakadó tulajdonságokat.
A show és a versenypálya közötti szakadék számos országban egyre mélyül. Pedig mire jó egy csodálatos afgán, mely nem tud futni és vadászni és egy fordítva, a legjobban vadászó afgán agár sem teljesértékű képviselője fajtájának, ha hiányzik belőle a standard által rögzített szépség, elegancia és méltóság.
Talán már az eddigiekből is kiviláglik, csupán tévhit az afgán agár közmondásos butasága, kezelhetetlensége és gyávasága. Sokkal inkább arról van szó, hogy az ősi környezetéből kiragadott vadászkutya egyelőre nem tud és nem is akar a nyugati kultúra merőben más igényeivel azonosulni. Elcsépelt anekdota a hajógyári szigeten afgán agarait pokróccal sétáltató gazda esete: ha kutyái kirohannak a világból, kocsijába beülve várja meg, míg visszatérnek. Ja, a pokrócok? Egész éjszaka azért nem lehet fűteni a kocsit!
Viccen kívül, több kezelhető afgán agarat is ismerek, amelyek ha nem is német juhászos fegyelemmel, de engedelmeskednek gazdájuk parancsainak. Sőt, az USA-ban több aktívan versenyző afgán agarat is látni az agility és obedience pályán – de erre talán csak az amerikaiak képesek…
Az afgán agár szőrápolása elég időigényes dolog, vagy költséges, ha kozmetikusra bízzuk. A grooming három alaptípusa a kiállítási, a kölyök- és az esetenkénti szőrápolás. (Utóbbi a csomók eltávolítása miatt szükséges.) A kölyökszőr ápolása serkenti a szőrzet növekedését és eltávolítja az elhalt kölyökszőrt.
A kiállítási szőrápolás több fázisból áll: fürdetés előtti kondicionálás, samponozás, öblítés, kondicionálás, öblítés, fürdetés utáni kondicionálás, szárítás, kefélés, fésülés. Ez a procedúra akár hat órát is igénybe vehet, függően az adott kutya szőrének sűrűségétől, szerkezetétől és kondíciójától. A kölyökápolás nem tart fél óránál tovább, mikor a kölyök már nyugtalankodni kezd.
Az esetenkénti szőrápolás időtartama a kiváltó októl függően változik. Nagyon fontos, hogy sohase keféljük az afgán agár szőrét szárazon vagy koszosan! Ez csak összetöri a szőrt és feltölti elektromossággal. Ami a különböző kozmetikai felszerelések mellett nagyon hasznos kellék egy afgán agárhoz, az a hajháló. Ez egy nadrágszárhoz hasonlatos formájú anyag, melyet a kutya fejére kell húzni evés előtt, hogy a füle ne lógjon a vacsorába és a mi kutyánknak is olyan szép fülszőrzete legyen, mint amilyet a felnőtt kiállítási sztárokon oly sokat csodáltunk.
Hajhálót könnyen készíthetünk egy harisnya szárából vagy megkérhetjük a nagymamát, hogy horgoljon egy téglalapot, amit félbehajtva és összevarrva már kész is az afgán hajpánt. Ha a kölyköt kezdettől fogva, fokozatosan szoktatjuk a hálóhoz, már magától fogja emelni a fejét, hogy feltegyük rá evés előtt.
Afrika kutyafajtái
Habár nagyon sok kutyafajta származása nyúlik vissza Afrikába, mára a kontinens hivatalosan csupán öt kutyafajtát tudhat magáénak, közvetve vagy közvetlenül. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség (FCI) besorolása szerint az ötödik fajtacsoportba tartozó basenji szülőföldje Közép-Afrika, ám Nagy-Britannia a fajtagazda ország. Az agarak közül a sloughi és az azawakh tartozik Afrikához, igaz, utóbbinál Franciaország a fajtagazda. A sloughi marokkói fajta, akárcsak az alig ismert Atlasz hegyikutya. A sokkal népszerűbb rodéziai ridgeback hivatalos „gondviselője” Zimbabwe. Az ókori egyiptomi kutyaistennel, Anubisszal azonosított fáraókutya szülőhazája az FCI besorolása szerint Málta, de itt is Nagy-Britannia a fajtagazda ország. Málta az Európai Unióhoz tartozó, apró szigetország, Észak-Afrika fölött helyezkedik el. Területe csupán 315 négyzetkilométer.
A basenji Közép-Afrikán belül talán Kongóhoz köthető leginkább, bár ilyen típusú ebek Afrika egész területén megtalálhatóak voltak. A fajta első angol tenyésztői azonos területről vásárolták kutyáikat, így az a tévhit terjedt el, hogy a basenji a Kongó melletti őserdőkben élő pigmeusok kutyája. Bizonyos bennszülött afrikai törzsek a kutyák segítségével gondoskodtak élelmükről, míg mások magát a kutyát tekintették élelemnek – nem vadásztak velük, hanem őket ették meg. Georg Schweifurth német Afrika-kutató 1869-ben látogatott el a Kongó és a Nílus közti vízválasztó területen honos nyam-nyam törzshöz is. A törzs falvaiban nem látott más háziállatot, csak baromfit és kutyákat. A nyam-nyam törzs négylábúi rövid és sima szőrzetű, kistermetű, felálló fülű, kunkori farkú ebek voltak, hosszú lábakkal. Mintha csak a basenjiről szólt volna a korabeli leírás! A kutató még hazautazása előtt szert tett egy ilyen szukára – két rézkarikát adott érte –, de még mielőtt Európába érhetett volna, az afrikai kutya kiugrott az egyik szálloda ablakából és szörnyethalt. Egyébként később bebizonyosodott, hogy valóban a mai modern basenji őseiről tudósított Schweifurth. Az angol Our Dogs egyik 1895-ös száma arról számol be, hogy az azévi Cruft’s kiállításon szerepeltek bizonyos „afrikai bozótkutyák” W.R. Temple tulajdonában, ám később szopornyicában elpusztultak. Olivia Burn, egy angol gyarmati tisztviselő hitvese 1929-ben vásárolt először basenjiket, ám ezek sem élték túl az oltást, egyetlen szuka kivételével, aki azonban később vérmérgezésben pusztult el. Olivia nem adta föl, ismét Afrikába utazott, és Kongóban megvette a később Bongo of Blean névre keresztelt kant, két szukával együtt. Az egyik, Bokoto of Blean még a karanténban megellett, kölykei az 1937-es Cruft’s kiállításon nagy feltűnést keltettek. 1939-ben a későbbi híres basenji-tenyésztő hölgynek, Veronica Tudor-Willimas-nek is sikerült két kutyát importálnia, akik szerencsésen átvészelték az utazás és a karantén hányattatásait. Veronica azonban nem volt teljesen megelégedve a két kutya küllemével, így 1941-ben újabb szukára tett szert Ugandából, aki 14 évet élt, 1952-ban halt meg. Miss Tudor-Williams olyan híres tenyésztővé vált, hogy 1957-ben az egyiptomi nagykövetségre kérették, ugyanis maga Egyiptom királya kívánt kutyát venni tőle.
Az azawakh olyan afro-ázsiai agár, amely Európában csak az 1970-es években tűnt fel. A Niger folyó középső területeiről származik, névadója az Azawakh-völgy. Századok óta kísérte a Szahara déli részének nomád törzseit, ezért a tuaregek kutyájának is nevezik. Kialakulási területe, a Sahel három ország, Nigéria, Burkina Faso és Mali területén fekszik. Az FCI utóbbit nevezte ki a fajta szülőhazájának. Mali nagyon sokáig francia gyarmat volt, csak 1960-ban vált önálló köztársasággá. Hivatalos nyelve még mindig a francia, és nem csoda, hogy az azawakh fajtagazda országa is Franciaország. Az FCI 1981-ben ismerte el hivatalos fajtaként ezt az afrikai agarat. Afrikában ma elsősorban tehéncsordák őrzésére használják, a vadászat csak másodlagos funkciója.
Marokkó két fajtával rendelkezik. A Chien de l’Atlas vagy más néven Aidi jellegzetes hegyikutya, bár a Földközi-tenger környezetének éghajlata miatt mérete valamivel kisebb, és szőrzete is rövidebb, mint a klasszikus, európai fehér hegyikutyáké. Pontos eredete nem tisztázott, ősei talán a spanyolok által kerültek Afrikába, vagy talán már jóval korábban, a föníciaiakkal Itáliából. A jelenleg elsősorban a hegyekben élő Aidi a Szaharából származik. Képes elviselni a nappali hőség és az éjszakai fagy közötti jelentős hőmérséklet-ingadozást. A nomád népek már évszázadok óta kecske- és juhnyájaik őrzésére használják, melyeket elsősorban a vadmacska veszélyeztet. Az Atlasz hegyikutyának kiváló a szaglása, még a Szahara homokjában is képes a nyomot követni, a sloughival közösen ezért vadászatokon is használják. Az általa kiszimatolt vadat a sloughi veszi üldözőbe. Korábban harcikutyaként is használták a háborúban, napjainkban a rendőrség is alkalmazza szolgálati kutyaként.
A sloughi avagy arab agár évszázadok óta őshonos Észak-Afrikában, ahol napjainkban is nagy számban fordul elő, és még mindig vadászatra használják. Marokkón kívül Algériában, Tunéziában, Líbiában és az Arab-félszigeten fordul elő. A berberek agarának is nevezik. Marokkó délnyugati részén különösen sok sloughi él, de magas kőfalakkal elkerített területeken tartják őket, így turista ritkán találkozhat velük.
A rodéziai ridgeback nevét a gerincén végigfutó, ellentétes irányban növő szőrcsíkról kapta, illetve származási területéről. Rodézia Zimbabwe korábbi elnevezése, pontosabban Észak-Rodézia Zambia mai területének felelt meg, Nyugat-Rodézia medig Zimbabwe régiójának. Nagy-Britannia két korábbi gyarmata Cecil Rhodes angol politikusról kapta nevét, aki már 16 évesen Dél-Afrikába ment, és gyémántüzletekkel foglalkozott. Portugál híradások már 1480-ban említenek olyan kutyákat Dél-Afrikában, melyek hátán visszafele nő a szőr. A hottentották egyetlen háziállatának nevezik őket. A bennszülöttek nem csak házőrzésre, hanem vadászatra is használták ezeket a sakálhoz hasonlító ebeket, melyek képesek voltak még az oroszlánt is megállásra bírni, így a hottentották kezdetleges fegyvereikkel is leteríthették a vadállatokat. Az első európai telepesek is megemlítik híradásaikban a bennszülöttek különleges kutyáit a XVII. század közepén. A fehérek hamar felismerték a helybéli kutyák kiemelkedő képességeit, és keresztezni kezdték őket saját jószágaikkal. 1879-ben Charles Helm 2 ridgeback kutyát vitt Swellandammból Bulawaayo városába, amely ma Zimbabwe második legnagyobb települése. Ezeknek a kutyáknak néhány leszármazottja Cornelius van Rooyen birtokába jutott, aki híres falkát alakított ki, melyeket van-Royen-kutyáknak neveztek, később oroszlánkutyáknak, végül rodéziai ridgeback-nek. Bulawaayoban 1922-ben alakították a Rodéziai Ridgeback Tenyésztők Szervezete. A zimbabwei Dél-Afrikai Kennel Klub 1925-ben ismerte el hivatalosan a fajtát.
A terrierek királya
Az airedale
Az airedale terrier középnagy, sportos, temperamentumos, állandóan vidám és vállalkozószellemű kutya. Szőrzete drótos, durva tapintású, enyhén hullámos, fekete, fényes nyereggel és vörösesbarna szőrzettel a fejen, mellkason és a végtagokon. Az airedale terrier nem vedlik, de szőrzetét rendszeresen trimmelni kell. Ideális családi kutya, szereti és igényli a nagy sétákat, az időjárás minőségétől függetlenül. Kiválóan alkalmas munkakutyának, kiképzéstől függően lehet kiváló vadászkutya, vakvezető vagy akár szánhúzó is. Viszonylag későn érő típus, kb. kétéves korára válik csak igazán felnőtté. Ifjúkorában különösen szükség van kutyánk nagyvonalú, de konzekvens nevelésére, ugyanis az airedale terrier, megejtő báját és intelligenciáját bevetve, szívesen próbálja keresztülvinni saját elképzeléseit. Viszonylag egészséges fajta, akár 12-13 évig is hűséges kísérője gazdájának.
Az airedale a terrierek legnagyobbika – a terrierek királya – a maga 58 centiméteres marmagasságával. Jó 100 évvel ezelőtt, az angliai Yorkshire grófságban alakították ki az ott megtalálható kutyákból, célzott válogatással, hogy a környék sajátosságaiból fakadó feladatok elvégzésére alkalmas fajtát teremtsenek. Az airedale terrier ma is meglévő sokoldalúságát, hajlamait könnyebben megérthetjük, ha ismerjük a korabeli tenyészcélokat.
Yorkshire grófság Aire folyója a 700 méter magas, legelőkkel tarkított Pennine hegységben ered, s egy szénben gazdag iparvidéken, az Aire völgyében folyik tovább, hogy az Ouse-ba torkolljon, utolsó 60 kilométerén hajózhatóvá szélesedve. Az itt élő bányászoknak, vadászoknak, farmereknek és állatkereskedőknek olyan egyszerű, kemény, ügyes és sokoldalú kutyára volt szükségük, melyet nyugodtan alkalmazhattak bármilyen célra, mely egyaránt volt kiváló vadász vízen és szárazon, a fácán mellett megfogta a patkányt is vagy akár képes volt marhát terelni. A környék korabeli kutyái persze még nem rendelkeztek egységes külsővel. A fajta kialakítása során valószínűleg felhasználták többek között az otterhoundot, a bullterriert, az Old English terriert, sőt talán a gordon szettert is, utóbbit a szőrszín és az apportkészség javítására. Idővel az Aire völgyében egyre egységesebb lett a kutyaállomány, s a kialakulóban lévő, sokoldalú és megbízható új fajta egyre távolabbi tájakon is támogatókra talált. Munkakutya mivolta miatt hívták egyszerűen „working terriernek” is vagy a kisméretű, de akkoriban szintén dolgozó yorkshire terrierhez hasonlóan „waterside terriernek.” A grófságban fekvő Bingley városának nevét is viselte egy ideig a fajta, majd elsőként 1878-ban dr. Gordon Stadles bíró nevezte airedale terriernek. 1881-ben Shaw író és kinológus a következőket írja egyik könyvében: „Az airedale terrier az Aire völgyében fekvő települések univerzális kutyája. A vízivadak minden fajtájára használják, de hasznos segítsége a csapdát állító orvvadászoknak is, hiszen parancsra, minden hang nélkül kutatja át a sövényeket és bozótosokat, hogy a meglapuló nyulakat a hálókba hajtsa.”
1957-ig az volt az általános nézet, hogy az első kutyakiállítást 1859-ben tartották Newcastle-on-Tyne-ban. További kutatások azonban kiderítették, hogy e kiállítást már egy jó évtizeddel korábban megelőzte a szintén angol Clevelandbeli show, ahol terriereket, társasági (toy) kutyákat és spánieleket mutattak be. Az 1840-es években több kiállítást is rendeztek ugyanezen fajtáknak, s akkoriban gyakran előfordult, hogy a kiállítást követően a terrierek gazdái még egy patkányfogó versenyen is részt vettek aznap kutyáikkal. Az első champion kiállítást Birminghamben tartották 1859 decemberében, egyelőre csak vadászkutyáknak. A következő években azonban már terrierek is indulhattak. A hamar népszerűvé váló kiállításokon minden kutyatulajdonos részt vehetett, nem volt még semmilyen irányító szervezet, így a helyzet olykor felettébb kaotikussá vált. 1873-ban végre megalapítják az Angol kennel Clubot és megnyitják a törzskönyvet. Az első kötet a maga 600 oldalával 4027 kutyát regisztrál, de ebben még hiába keressük az airedale terrier nevet. A fajta korabeli példányai ekkor még a drótszőrű terrierek egyikeként szerepelnek a „non-sporting” csoportban. (A másik csoport ekkor a „sporting” kategória.) A következő kötetben már megtalálható az önálló terrier csoport is. A „sporting” szó jelen esetben a vadászatot jelöli, ezért is furcsa, hogy a terrierek kezdetben miért a „nem vadászó” kategóriában szerepeltek.
Az Aire völgyében 1864-ben tartották az első kutyakiállítást, a Kheighly Agricultural Show keretében, külön osztállyal a „broken-haired” terriereknek. Itt szerepelt az airedale terrier is, ekkor még waterside terrier néven. 1879-ben már a Bingley terrier elnevezés is előfordul. Ebben az évben egy elismert szaktekintély, Hugh Dalziel bírál Bingley város kiállításán, e ezt követően egy igen kiváló Bingley terrierről tudósít. Publikációja felkelti a fajta iránti általános érdeklődést. A fajta addigi rajongói pedig azért protestálnak, hogy Bingley városát ismerjék el a fajta származási helyeként. Egy évvel korábban bírál a városban dr. Gordon Stables, s használja a kiállítást követő beszámolójában az airedale terrier nevet. Az ezt követő néhány évben még több elnevezés használatos, a Kennel Club 1886-tól jegyzi törzskönyvében airedale terrierként a fajtát.
A korabeli kiállítási sztárok és tenyészkutyák közül érdemes megjegyezni Airedale Jerry nevét, ez a kan ugyanis Ich. Warland Ditton keresztül közvetlenül megtalálható számtalan mai vonalban. A fajta Ádámja igazából Jerry apja, Rattler, de fia nála is nagyobb hírnévre tesz szert. Egy 1913-as leírás szerint Jerry nagy, erős csontozatú kutya volt, hosszú, típusos fejjel és igazán kemény, drótos szőrzettel. Jerry volt Ch. Cholmondeley Briar apja, annak a kutyának, akiről az első fajtaleírást készítették. Briar 170 első díjat nyert kiállítási karrierje során, melyet hat hónaposan kezdett. ő nyerte a fajta első CC (challange certificate) címét.
Az igazi airedale terrier napjainkban is kiváló, látványos show-kutya. A sikerhez azonban nem elég egy viszonylag jó anatómiájú kutya: azt tökéletesen is kell felkészíteni és bemutatni. A szőrzet trimmelését, felkészítését illetően először kérjünk segítséget kutyánk tenyésztőjétől, hiszen a kutyakozmetika, a „grooming” külön szakma, sőt mondhatni művészet. A kiállítási siker másik igen fontos tényezője a kutya bemutatás a ringben, a handling. Egy anatómiailag tökéletes, jól trimmelt kutya kétségtelenül pozitív benyomást kelt a bíróban, de győztes csak az a kutya lehet, melynek felvezetője kutyája előnyeit a kellő pillanatban és a kellő hangsúllyal tudja bemutatni, kiemelni. Ezért kutyánkat már kölyökkorától szoktassuk hozzá, nyugodtan eltűrje, ha megérintjük, megfogjuk, hogy ezáltal a kiállításon a legelőnyösebb pózba segíthessük. Nem olyan ördöngős dolog, hogy otthon, például trimmelés közben az asztalon néhány pillanatra beállítsuk kutyánkat. A kutya abban a pózban mutatja magát a legjobban, melyet magától vesz fel, a handlingnek tehát ezt a természetes pózt kell elősegítenie. Ugyanígy a mozgást is gyakorolnunk kell. Minden kutya más-más tempóban mozog a legszebben: nekünk kell kitapasztalnunk, kutyánk mozgása mikor igazán szabad és tértölelő.
Az Amerikai Egyesült Államokban már igen korán, az 1870-s évek végén megérkezett az első airedale terrier, ráadásul nem is akármilyen példány! Bruce, akit a jól ismert yorkshire-i kutyás, C.H. Mason vitt az Államokba, Ch. Brush apja, Bess nagypapája, aki nem más, mint Airedale Jerry anyja. Bruce kiállításokon is szépen szerepelt, 1881-ben egy New Yorkban rendezett show-n nyert első díjat a drótszőrű terrierek osztályában.
Napjainkban Amerikában az egyes fajták munkaversenyei szinte ugyanolyan nagy nyilvánosságot kapnak, mint a kiállítások. Az Airedale Terrier Club of America is megalapította saját sportbizottságát 1985-ben, s azóta folyamatosan rendeznek vadászversenyeket. Érdekes, hogy az amerikaiak nagy hangsúlyt fektetnek a vízimunkára és szinte a retrieverekhez hasonlóan foglalkoznak a vadászó airedale terrierekkel. Stephan P. Gilbert, a sportbizottság létrehozója a new yorki Bowell kiadó „The New Airedale terrier” c. könyvében arra kéri az olvasót, hogy szenteljen nagy figyelmet a Chesapeake Bay retrievernek és az ír vízi spánielnek, hiszen az airedale terrier szinte e két fajtából tevődik össze. A vadászat mellett rendeznek engedelmes és ügyességi (obedience és agility) versenyeket is a fajta a számára. De ez nemcsak Amerikára, a kontinensre is jellemző. Németországban az airedale terrier kezdetben mint kiváló munkakutya vált népszerűvé, vég nélkül dicsérték kiváló őrző-védő és nyomkövető képességét. Németországban 1893-ban érkezett az első airedale terrier, egy évvel később a müncheni kiállításon már 8 példány szerepelt. Németországból származó airedale terriereket használtak Kínában szanitéc- és hírvivőkutyának az 1900-as években. Japánok is használták a fajtát a japán-orosz háborúban.
Az airedale terrier sokoldalú képességeit napjainkban családi kutyaként is kiválóan kamatoztatja, de sportkutyaként is sok örömet szerezhet gazdájának. Egy biztos, unatkozni nem lehet mellette, élénk, temperamentumos, tettrekész lénye mindig valami új feladatot kíván, egy airedale minden történésben részt kíván venni.
Egyrôl a kettôre Akita
Az ásatások során talált kôszerszámok arra utalnak, hogy Japán területén már több mint 15 ezer évvel ezelôtt éltek emberek, akiket vadászataikban egy spicc-típusú kutya segített. Tízezer éves leletek bizonyítják e kutyák létezését, melyek egyaránt megtalálhatóak voltak az Északi Sarkon, Korea és Japán területén, Kínában, Indonéziában és Ausztráliában. Az észak-amerikai jégtáblák olvadása világszerte jelentôs változásokat okozott. Japánban az emelkedô vízszint szigetek láncolatát alakította ki a mai Japán tenger térségében. Mivel e szigetek közötti közlekedés elég kezdetleges volt, ekkor kezdhettek differenciálódni az addig egyforma spicc-típusú kutyák. Az idôk során mindegyik idomulni kezdett szűkebb környezete vadászati feltételeihez.
A kereskedelmi utak Hokkaido és Karafuto ainu lakosait Szibériából és Mongóliából érték el. Délen a japánok Koreával harcoltak és kereskedtek, de legfôbb partnerük a már létezô kínai birodalom volt, kereskedelmi kapcsolataik 2500 éves múltra tekintenek vissza. Kína lenyűgözte a Japánokat. Többek között átvették a kínai írásmódot és a rizstermesztés technikáját. Az arisztokrácia körében kedvelt állat és egyben gyakori ajándéktárgy volt a kutya. A kínaiak sok négylábút küldtek Japánba. Ezek különbözô típusúak voltak, a chin ölebtôl a vadászsólymokkal együtt dolgozó vadászkutyákig. A kínaiak használtak például egy a mai salukira emlékeztetô, de annál zömökebb és szôrösebb kutyát. Ezek a típusok Kínába kétségtelenül a karavánokkal érkeztek a Közép-Keletrôl és Európából. Bár a japánok sok mindent átvettek Kínától, történelmük jelentôs részére az elszigeteltség jellemzô.
A XVI. század fordulóján a jövedelmezô selyemkereskedelmet közvetítôk vették át, óceánjáró hajókkal. A portugálok, jezsuita misszionáriusaik kizárólagos felügyelettel rendelkeztek. Általuk európai kutyák kerültek a japán udvarhoz. 1615-ben egy holland óceánjáró szenvedett hajótörést Japán partjainál. Ezen a hajón volt kormányos a James Clavel regényébôl ismert William Adams, aki egyetlen nyugatiként elnyerte a szamuráj címet. Tokugawa sóguna, Leyasu megszerette a hollandot, Anjinnak, kormányosnak szólította. Ieyasu Tokugawa uralma alatt Japán egy idôre elveszti elszigeteltségét és megnyitja kikötôit más európai országok hajói elôtt is. A nyugatiakkal természetesen kutyák is érkeztek, melyeket kari inunak, idegen kutyáknak hívtak. Ieyasu sógun korabeli tudósítások szerint 60–70 ilyen kutyát is tartott szarvasvadászatra. Ha az idegen kutyák iránti érdeklôdés egy kis tenyésztési kedvvel párosult volna, az az ôsi fajták eltűnését jelentette volna.
1635-ben azonban Japán ismét visszasüllyed a nemzeti elszigetelôdésbe. 1640-ben Ieyasu fia és örököse bezáratta japán kikötôit, Yokohama kivételével, a külföldi országok hajói elôtt. Csupán Mongóliával, Kínával és Koreával tett kivételt. És ez az elszigeteltség 200 évig tartott, Perry amerikai admirális partraszállásáig a Tokiói öbölben.
Ezt követôen azonban Japán a másik végletbe esett: az emberek lázasan érdeklôdni kezdtek minden után, ami külföldi, fôleg a nyugati világra összpontosítva. Honshu északi hegyeiben európai bányamérnökök kezdtek dolgozni, magukkal hozva kutyáikat is. Honshu Akita tartomány része, melyet az 1800-as években Dewának hívtak. Ez a terület, távol a nyugati part városaitól, barátságtalan, hideg, hegyes-völgyes tartomány, ahol elsôsorban vaddisznóra, szarvasra és medvére vadásztak. Egy régi nemes, valószínűleg a Sanehide család leszármazottja, mikor kiesett Ieyasu Tokugawa kegyeibôl, Akita tartományban talált menedéket, ahol kutyákat kezdett tenyészteni speciális vadászati célokra. Ez lehetett a nagy japán vadászkutya tenyésztésének kezdete. A vidékkel ellentétben, Japán sűrűn lakott városaiban általában az ôsi típusok és a külföldi kutyák keverékébôl származó ebeket tartottak. A japán chin kivételével ezek egyike sem maradt fenn önálló fajtaként.
A kutyaverekedtetés a szamurájok kedvelt szórakozása volt. De mivel kutyáik eredetileg vadászati célokat szolgáltak, nyugati kutyákkal kellett keresztezni ôket. A legkedveltebb a Tosa Harcikutya volt, melyet a régi Tosa (shikoku) és különbözô külföldi masztiff típusokból állítottak elô. Hogy növeljék a méretet és harci kedvet, északon is hasonló keresztezéseket végeztek, Akita tartomány ôsi kutyáit is keverve más idegen vonalakkal. Valószínűleg a német bányamérnökök dogjait is használták, illetve a mongol kereskedôkkel érkezett tibeti masztiffokat.
Az ôsi japán fajták megôrzése iránti igény a japán nacionalizmus érzésének növekedésével párosulva a XX. századot elején vette kezdetét. Ahogy a japánok elkezdtek érdeklôdni saját kultúrájuk és történelmük iránt, úgy szenteltek egyre nagyobb figyelmet kutyáiknak is. Szerencsére a vidéki észak elszeparálódott a nehéziparral, mezôgazdasággal rendelkezô városi területektôl, így vidéken fontos megélhetési forrás maradt a vadászat. Mikor a figyelem az ôsi kutyák felé fordult, a matagi inu (vadászkutya) szolgált a tenyésztés alapjaként. E mozgalom során fontos szerep jutott Shozaburo Watase professzornak, aki 1925-ben cikket publikált a japán kutyákról a japán Inu magazinban, sôt elôadásokat is tartott róluk, és ô lett az elnöke a belügyminisztérium történelmi megôrzô bizottságának. A professzor munkássága eredményes volt: 1931 júliusában a japán kormány a nagy japán kutyát, mely kialakulási területérôl, Akita tartományról kapta nevét, természeti műemlékké, a kulturális örökség részévé nyilvánította. A következô hat évben az akitát más fajták is követték: a Kai, a Kishu, a Shikoku és Shiba. A bizottság országszerte sok segítséget kapott az emberektôl.
Bár már létezett egy akita kedvelôk által 1927-ben alapított klub, az Akita Inu Hozonkai (AKIHO), 1928-ban a tokiói Hirokichi Saito vezetésével létrejött a Nipponken Hozonkai, a NIPPO is. Ez a klub élvezte a kormány támogatását, regisztrálni kezdte a japán kutyákat, újságot adott ki és kiállításokat rendezett. Hogy segítsen eldönteni, egy kutya valóban az ôsi akita típust képviseli-e, a NIPPO 1934. szeptemberében fajtaleírást adott ki. Akita tartomány kutyáival elkezdtek ugyan tenyészteni, de a bizottság problémákkal küzdött, egyáltalán milyennek kell lennie egy igazi akitának. Tenyésztési alapként elsôsorban a hegyvidékben fennmaradt matagi kutyák szolgáltak.
A második világháború minden kutyás törekvést megállított. Egy nagytestű kutyát lehetetlen volt eltartani, ráadásul a kutyák bundáját használták a katonai ruhák béléséhez. Mivel a gazdaság egyre romlott, Akita tartományban rendeletet hoztak, hogy a rendôrség és katonaság által használt német juhászkutyák kivételével minden kutyát be kell fogni és bunkósbottal kivégezni. A háború végére az akita szinte kihalt, csak a vidéken elrejtett példányok élték túl a háborút. 1948-ban egy harmadik klub alakult a fajta védelmére, az Akitainu Kyokai, az AKIKYO. Mindhárom klubnak saját törzskönyve volt, saját fajtaleírással, és persze mindegyikük rendezett kiállításokat. Sok kutyát tulajdonosa mindhárom klubnál regisztráltatott.
Számtalan amerikai katona tetszését megnyerte az akita, így a falusi ipar hamarosan átállt az akita iránti igény kielégítésére. Az eladott kutyák többsége a megszállás alatt felnevelt kutyáktól származott, vagy még maguk is a háború alatt nôttek fel, így minôségük valószínűleg nem mindig volt éppen kimagasló. Az igazán kiváló egyedeket természeti örökséggé nyilvánították, így a kormányzat megakadályozta kivitelüket, tekintet nélkül arra, hogy már esetleg amerikai tulajdonban voltak. Az Amerikába eljutott példányok némelyikét kedvencként tartották, némelyiket továbbadták, néhánnyal pedig tenyészteni kezdtek. A fajta egyre népszerűbb lett, egyre több fajtaklub alakult. Az AKC 1965-ben felvette az akitát ideiglenes, ún. vegyes csoportjába. A klubok közötti veszekedés azonban hátráltatta a fajta végleges elismertetését.
1955-ben Spelmeyer vezetésével megalakult az Akita Dog Association of America. 1956-ban ennek zárt tagságára való tekintettel létrejött az Akita Kennel Club, mely nevét Akita Club of America-ra változtatta, így jegyezték be 1960-ban Kaliforniában. Késôbb még megalakult az Akita Breeders Association, sôt 1963-ban Charles Rubenstein vezetésével az American Akita Breeders Club. Az AKC szabályzata azonban csak olyan fajtát ismer el teljesen hivatalosan, melynek csak egyetlen fajtaklubja van. A két legnagyobb klub elôször természetesen megtagadta az egyesülést, majd hosszú huzavona után, szavazás alapján az Akita Club of America vált az egyetlen fajtaklubbá. Mivel már több mint 3000 példányt regisztráltak az Egyesült Államokban, 1973. április 4-én az AKC teljesen hivatalos fajtának ismerte el az akitát. Ezt követôen a japán importokat már nem lehetett regisztráltatni, mert nem állt fönn ilyen jellegű kölcsönös megállapodás a japán és az amerikai kennel klub között.
Eközben Japánban az AKIHO került fölénybe, mint a legnagyobb és legbefolyásosabb törzskönyvezô szerv. A tenyésztôk azon fáradoztak, hogy megpróbálják minden idegen fajta nyomát kitörölni az akita állományából. (A háború alatt még német juhászokkal is keresztezték a nagy japán vadászkutyát.) A háború után két kutya vonala vált meghatározóvá. Mindkettô Akita tartomány Odate nevű fôvárosában született: Kongo-Go és Goromaru-Go. Kongo sok kiállítást nyert, jól bereklámozott kutya volt. Színe kurogoma azaz fekete szezám volt (árnyékolt fekete, fekete barna aljszôrrel.) Az ilyen színű kutyák azonban olyan jellegzetességeket produkáltak, melyeket a japán tenyésztôk a kevert harcikutyák örökségének tartottak. Ezeknek az ún. shin akitáknak gyakran nagyon laza, ráncos volt a bôre. Mivel ez a Kongo vonal jellemzôje volt, a tenyésztôk az Ichinoseki vonalakat favorizálták, melyek Goromaru Gora épültek, aki vörös pinto (foltos) volt, fekete maszkkal és fehér csillaggal. Jó faroktípust, kis füleket, feszes bôrt örökített, ráncok nélkül. A japán tenyésztôk más vonalakkal dolgoztak, mint amilyenek az amerikai katonáknak eladott kutyák voltak. Az amerikai állományt alapító akiták többsége a Kongo vonalból származott. De mielôtt bezárták volna az amerikai törzskönyvet a japán kutyák elôtt, Ichinoseki kutyák is érkeztek Amerikába. Sok amerikai tenyésztô kombinálta a két vonalat.
Míg Amerikában egy Kennel Club létezett, egy fajtaklubbal és egy standarddel, Japánban három klub is foglalkozott az akitával, melyek közül az AKIHO a legnagyobb. Az AKIKYO-t 1988-ban újjászervezték, a NIPPO viszont inkább csak a közepes- és kisméretű japán fajtákkal foglalkozott. 1992-ben a Japán Kennel Club és az Amerikai Kennel Club kétoldalú megállapodást kötött, így ismét lehetett akitákat importálni Japánból.
Idôvel az amerikai és a japán akita állomány között jelentôs különbségek alakultak ki. A két típus problémája elôször az FCI országokban kezdett kibontakozni. Mióta a fajtaleírások országról országra különböznek, az FCI a származási országét fogadja el, vagy ha ez nincs, a patronáló országét. (Pl. a szibériai husky nem orosz, hanem amerikai fajtaleírással rendelkezik.) Az akita esetében persze létezik a fajta ôshazája, na de melyik standard a hivatalos? Az 1955-ben készült AKIHO fajtaleírás a legtöbb amerikai akitára is ráilleszthetô. A Japán Kennel Klub standardje viszont sokkal korlátozóbb, és amikor az FCI elfogadta a kilencvenes évek elején, számos problémát okozott. Eddig a legtöbb FCI országba importált akita az Egyesült Államokból vagy Kanadából származott. Sokuk, akárcsak utódaik, megszerezte az FCI championátust. A JKC fajtaleírása azonban hibának jelöli meg a fekete maszkot, sôt késôbb a JKC nyomására az FCI úgy utasította bíróit, hogy a fekete maszkkal rendelkezô kutyák nem kaphatnak kitűnô minôsítést. Hirtelen ott állt egy csomó ember, egy rakás a tenyésztés szempontjából teljesen használhatatlan Amerikából importált vagy ilyen kutyától származó akitával. Még champion kutyáik is kiállításképtelenné váltak. Természetesen valamilyen megoldást vártak az FCI-tôl. Így az angolnyelvű országokban, az Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Nagy-Britanniában egy fajtának számító fajtából az FCI kettôt csinált. 1999. júniusától a „japán akita” mellett önálló fajtaként létezik az „amerikai akita”, hivatalos nevén a nagy japán kutya. Elôbbi számára a Japán Kennel Club fajtaleírása az irányadó, utóbbi az AKC érdekeltségébe tartozik. Japánban – az USA-val ellentétben – ma már csak vörös, fehér és csíkos színben tenyésztenek, Amerikában viszont különösen kedveltek a fekete maszkos és a pinto kutyák.
Természetesen nem a színekben rejlik a legfôbb különbség, hiszen akkor nem vált volna két fajtává az akita. Az amerikai kutyák sokkal nagyobbak, erôteljesebbek, egyikük-másikuk szinte masztiffosan vastag csontozatú, de mégis roppant elegáns, dekoratív kutya. Az FCI döntése ellenére az amerikai akita klub tagsága és vezetôsége nem kívánta felosztani az állományt: náluk az akita egyszerűen akita maradt. Az FCI tagországaiban, így Magyarországon is az akitákat konfirmálni kellett, hogy az egyes egyedekrôl eldöntsék, akita-e vagy nagy japán kutya. A szakértôk a kutya küllemét és származását figyelembe véve döntöttek, persze a folyamat nem volt és nem is lesz problémamentes, sokáig eltart még a köztes példányok eltűnése. Az FCI egyébként a nagy japán kutyát nem az ötödik fajtacsoportba sorolta, ahová az akita tartozik, hanem a másodikba, ahová a dogtípusú kutyák, a masztiffok és általában az ôrzô-védô fajták tartoznak.
Az Alano
Az „alano” vagy „alant” szó, melyet Délnyugat-Európában a buldog munkáját végző kutyák megjelölésére használnak, az alánoktól ered. Ez a népvándorlási hullámmal Közép-Ázsiából érkező, a szarmaták akkoriban legnagyobb nomád lovas törzse egészen Hispániáig hatolt az i. sz. IV. század táján, és félelmetesen vad, erős kutyáikat is magukkal hozták. Ezekről a kutyákról ázsiai eredetükön kívül csak annyit tudunk, hogy nagy-, közép-nagy termetű, középhosszú szőrű, rettenthetetlen őrkutyák voltak, akik a vándorló családok marháit felügyelték. Hogy az Ibériai-félszigetre való megérkezésükkel együtt a hasonló funkciót ellátó kutyáknak átadott elnevezésen túl milyen hatást gyakoroltak a helyi állományra, vagy éppen magára az alanora, nehéz pontosan kideríteni. A mai kutyák robusztus alkata és hatalmas koponyája világosan utal molosaid származásukra, melyet részint a föníciai (pun) kereskedők ebeinek a Mediterránum nyugati részében való elterjedésével, részint a római hódítók hadikutyáinak Hispániában való - még időszámításunk előtti - megjelenésével magyarázhatunk. Talán a molosaidok leszármazottjai keveredtek az alánok fürgébb terelőkutyáival? Nem tudjuk. Egy mindenesetre biztos: a középkor beköszöntekor a spanyol területeken már általánossá vált a marhaterelő- és lefogó kutyák alanoként történő elnevezése. Emellett - hihetetlen fizikai teljesítőképességüknek köszönhetően - hamar népszerűvé váltak, mint rettenthetetlen vaddisznó- és medvevadászok.
Az alano egyik legkorábbi írásos említése De la Monteria 1330-ban megjelent munkájában található, melyhez képi ábrázolás is tartozik. XI. Alfonz, Kasztília királya 1343-as vadászati témájú könyvében szintén találkozhatunk a fajtával, melyben a nagyvadak vadászatára használt kutyának egy rajza azzal a kiegészítéssel együtt található, hogy az alano az egész spanyol területen nagy népszerűségnek örvend. A király az alábbi jellemzést adta a kutyáról: nagy és széles pofájú, erős állkapcsú, vad természetű. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ne legyen túlságosan nagytestű, mert az fürgeségének elvesztéséhez vezethet. Gaston Phoebus francia főnemes 1387-ben saját művében három „alant”-féleséget ír le, különböző testalkattal. San Isidoro sevillai szerzetes úgy említi az alanot, mint széles és erős mellkassal rendelkező, különösen vad természetű kutyát. Zaccaria Gonzalez IV. Károly spanyol király megbízásából készített falfestményén az alanókat és lebreleket együtt ábrázolja vadkanvadászat közben.
Egy 1644-ben megjelent, szintén vadászati témájú spanyol könyv az alanót a nagyvadak vadászatára alkalmas három fajta egyikeként említi a „lebrel” és a „dog” mellett. Ez utóbbi egyfajta nehéz vadászeb, az uralkodói ajándékként Spanyolországba érkezett óriási angol masztiffok leszármazottja lehetett, míg a lebrel (vagyis az agár munkáját végző „elfogó”) leírása alapján egy erőteljesebb kopóra emlékeztet. Az alanót, amelyet akár átmeneti típusnak is tekinthetünk a másik kettő között, a szerző a vadkan- és medvevadászatra leghasználhatóbb kutyaként írja le, amely „erős és kurta fejjel” rendelkezik, ugyanakkor gyors futásra képes. Ebből a korból is számos művészeti ábrázolás maradt ránk, melyek a kutyákat vadászat közben mutatják, mikor egyedül (!) gyűrik le a vadkanokat, mint ahogyan azt a bikafuttatásairól híres Pamplonában található köztéri szobor is megörökíti. Sokszor találkozhatunk olyan írásos említéssel, amely az alano végletekig bátor és hűséges természetét, valamint nagyszerű őrkutya voltát méltatja.
A XVI-XVII. századi Spanyolországból a dél-amerikai gyarmatokra csapatostul érkeztek a szerencselovag hódítók, a konkvisztádorok, akik nagy számban vittek magukkal nehezebb típusú alanókat hadikutyaként, s melyek így az Újvilágban is elterjedtek. A kontinens tökéletes kifosztásához szükséges hajóhad megépítéséhez viszont a spanyolok gyakorlatilag hazájuk összes erdőségét kiirtották, ami egyet jelentett a nagyvadak csaknem teljes pusztulásával. Az alano így szinte teljesen elvesztette vadászati funkcióját, viszont továbbra is népszerű volt, mint a marhák lefogója és a mezőgazdasági nagybirtokok félelmetes őre, amellett gyakran szerepeltették állatviadalokon is. A fajta egész Spanyolországban ismert volt, leginkább mégis annak azon tartományaiban, ahol a marhatenyésztés volt a megélhetés jószerivel egyetlen forrása. Így nem véletlen, hogy éppen a rodrigói és a pamplonai katedrálisban találkozhatunk faragásokkal és képi ábrázolással, melyeken a kutyák vad bikákkal harcolnak. A templomot építő középkori mesterek minden bizonnyal olyan jeleneteket és azokon olyan kutyákat ábrázoltak, amelyek számukra a mindennapi életből, közvetlen környezetükből jól ismertek voltak.
A XX. század nem sok jót hozott az alanónak: a marhatartás egyre kevésbé volt gazdaságos, az állatviadalokat betiltották, így egyre szűkült az a kör, ahol szükség volt nagyszerű képességeire. Noha a vidéki birtokokon továbbra is alkalmazták, mint a világ egyik legjobb őrkutyáját, a nemzetközi divatirányzatok nem kedveztek egy helyi „paraszteb” elterjedésének. A fajta nem vált divatossá, azonban éppen ez mentette meg. Csak olyanok tartották, akik értékelni tudták karakán jellemét, és szükségük volt a szolgálatára. Ezek a nagybirtokosok és parasztgazdák érdekelve voltak abban, hogy kutyáik erősek, fürgék és kitartóak legyenek, így csak a legjobb, legvadabb egyedeket párosították. Ennek következtében az alano nem korcsosult el, nem esett áldozatul a felelőtlen és lelkiismeretlen kutyaszaporítóknak. Mindazonáltal a mezőgazdaság és a marhatartás visszaszorulásával a ‘80-as évekre igencsak megcsappant az állomány létszáma, s a fajta a kihalás szélére került.
Voltak azonban olyan lelkes kutyarajongók, akik felemelték szavukat az ősrégi kutyák érdekében, s - a spanyol nemzeti kulturális örökség részeként - igyekeztek megmenteni őket. Ennek a munkának az élharcosa dr. Carlos Contera állatorvos volt, a híres kynológus és a spanyol fajták elkötelezett híve. Első szakcikke megjelenését évekre visszanyúló kutatómunka előzte meg, melynek során több ezer kilométert utazott Spanyolország középső tartományaiban, a fajta nyomai és képviselői után kutatva. A „Perro” című újság 1984. januári számában megjelent tudósítás nem várt eredményt hozott: hazai tenyésztők és kutyatartók tömege érdeklődött az általuk addig nem ismert fajta után. Vele szemben sokan azt állították, hogy a fajta tulajdonképpen csak a Perro de Presa Canario vagyis a Kanári-szigeteki fogókutya könnyebb felépítésű változata. A kétkedők ellenében szerencsére többségben voltak azok, akik egy pompás régi fajta feltámasztása mellett kötelezték el magukat, s felkutatták a még fellelhető állomány képviselőit. 1991. november 25-én megalakították a GAPAE nevű egyesületet, amelynek deklarált célja az alano megmentése és népszerűsítése volt.
Az egyesület lelkes tagjainak köszönhetően mára az alanót hazájában - noha az FCI által még nem elismert fajtáról van szó - nemzeti és nemzetközi kiállításokon is bemutatják, s elismertsége nőttön nő. Napjaink leghíresebb tenyésztői, dr. Mariano Gomez és Austin del Rio Yenez, kutyáikat természetes közegben, azaz hatalmas kiterjedésű birtokokon tartják, ahol már kölyökkoruktól kezdve aktívan dolgoznak. A marhák terelése és lefogása, valamint a vadászatban való részvétel eredményeként ezek a kutyák megőrizték eredeti formájukat és páratlan munkakészségüket. Hasonló eredménnyel dicsekedhetnek azok, akik állataikat nagy telepek őrzésére használják, mivel ez a feladat is egybeesik a fajta képességeivel, természetes ösztönei által diktált magatartásával. A klub tagjai mindig hangsúlyozzák, hogy csak a fentieknek megfelelő elhelyezés lehet elég jó az alanónak, és senki se próbálja bekényszeríteni akár egy normál méretű kertbe, hogy a kennelben vagy lakásban való tartásáról már ne is beszéljünk. Fontos annak megértése is, hogy a fajta eredeti élőhelyén kis csoportokban, falkákban élt, ezért társaság iránti igényét tiszteletben kell tartani: a tulajdonosnak célszerű két, természetesen ellenkező nemű alanot tartani.
Jellemrajz:
A középkorból ránk maradt, az alano-t említő vadászati és történeti munkák mindegyike hangsúlyozza a kutyák páratlan erejét, fizikai teljesítőképességét. Ugyanakkor legalább ilyen fontossággal bírt az írók számára az a félelmet nem ismerő jellem, vad és független természet, amely ezen kutyákat a csordák és birtokok rettegett őrzőivé tették. Szinte mindannyian kiemelték azt a sajátosságot is, hogy az alano csak egyetlen embernek engedelmeskedik.
Az alano-ról nem mondhatni, hogy túlságosan nyugodt természet volna: a legkisebb neszre is azonnal ugrik, s nem nyugszik, amíg a zaj forrását fel nem deríti, majd ezután is jó nagy köröket tesz meg futva, hogy biztosítsa a területét. Ezt a jellemző viselkedésformát alakította, jól fejlett, természetes védőösztönét erősítette az a tartási mód, melyben évszázadokon keresztül élt, s melyben ma is a legjobban érzi magát: birtokok végeláthatatlan távlatai között élő, nagy létszámú állat-, és egy szűk, zárt emberpopuláció védelmét látta el. A fajta képviselői gazdájuk közelségében általában eltűrik az idegen jelenlétét, de ekkor is állandóan rajta tartják a szemüket. Nem célszerű megkísérelni a barátkozást velük, mivel ez a kutyák természetével teljességgel ellentétes, s nagyon valószínű, hogy a túlzott közelségbe kerülő ismeretlen személyt egyszerűen támadónak tekintik, s bevetik mindent elsöprő erejüket.
Amilyen kérlelhetetlen az idegenekkel, olyan szeretetre méltóan bánik családja tagjaival: gazdáját istenként tiszteli és imádja, valósággal olvas gondolataiban. A gyerekeket, amennyiben már kölyökkorától velük él, igazi dada módjára felügyeli, s minden veszélytől - legyen az külső, vagy olyan, amit maguknak okoznának - megóvja őket. Szereti, bár nem túlságosan gyakran igényli a kényeztetést. Számára a legnagyobb boldogság, ha szerettei körében tartózkodhat. Ilyenkor egy fa árnyékába húzódva figyeli napi tevékenységüket végző, vagy éppen beszélgető gazdáit.
American Pit Bull Terrier
„A kutyák között is vannak születetten degenerált, féleszű vagy eredendően aljas, rosszindulatú egyedek, azonban sokkal kevesebb, mint az emberek között.”
(Axel Munthe)
Hadd nyugtassam meg azokat, akik már a cím olvasásakor megdermedtek, és gyorsan továbblapoztak: egyetlen képet sem fognak látni véres kutyaviadalokról. Olvassák nyugodtan végig a most következő néhány oldalt, és végül alakítsák ki saját véleményüket! Lehet, hogy nem válnak a fajta rajongóivá, de ha már önálló, nem mások által diktált álláspontjuk lesz a témával kapcsolatban, részben elértem célomat.
Sokszor hallottam, hogy magukat lelkes állatbarátként reklámozó kutyatartók azt mondták: „Én minden fajtájú kutyát szeretek, csak ezeket nem.”. Mindig elutasítottam a rasszizmust, a szélsőségeket, a kizáráson alapuló ideológiákat. Az ilyen korlátolt emberek a saját kutyájukat sem szerethetik igazán, de hogy nyilatkozatuk tárgyát egyáltalán nem ismerik, az egészen biztos. Bár sohasem kerültek kontaktusba egyetlen ilyen kutyával sem, és minden ismeretük a bulvár- és szennylapok „híradásaiból” származik, elítélően beszélnek valamiről, amiről halvány fogalmuk sincs. Önök ne essenek ebbe a hibába!
A korábban megjelent ismertetőkkel szemben most nem egy „ márpedig a pit bull jó” jellegű írást olvashatnak, hanem éppen ellenkezőleg: igyekeztem olyan tárgyilagos maradni, amennyire az lehetséges. Mégis nehezen tudom eltitkolni az igazságtalanul üldözött és manipulált, össztársadalmi gyűlölettel sújtott, higgyék el, valóban nagyszerű kutyák iránt érzett szeretetemet. A fajtát bíráló, gyűlölettől áthatott nyilatkozatok ugyanis sohasem említik a valódi veszélyforrást: azokat a kétlábú fenevadakat, akik kutyáikat agresszívvé „nevelték”. Meggyőződésem, melyet egyébként minden valódi szakember, kiképző, állatorvos megerősít, hogy a kutyák által elkövetett tettekért csak és kizárólag tulajdonosuk és nem fajtabeli hovatartozásuk felelős.
Az eredet
A bull-típusú terrierek tengerentúli képviselői valamennyien ugyanannak a folyamatnak köszönhetik kialakulásukat: az Angliából és Írországból származó ősi bulldogok, valamint „half and half” kutyák Amerikába való megérkezésének a múlt század második felében. Ennek egyenes következménye volt, hogy - elsősorban a nagyobb északi városok arénáiban - ezek a négylábú gladiátorok a múlt század ‘70-es éveire addig sosem látott népszerűségre emelték a viadalok intézményét. De a mókás kis Boston terriert rövid időn belül külleme miatt kezdték el tenyészteni, és csaknem kialakulásának pillanatában, azaz mintegy száztíz éve távol került ettől a vérgőzös közegtől. Ezzel szemben harcos rokonainak története - legalábbis egy ideig még - továbbra is a küzdőtereken íródott.
A kezdeti években a legsikeresebb viadorkutyákat továbbra is Angliából, Staffordshire megyéből hozták be. Mivel ezeket már generációk hosszú sora óta harcra, győzelemre tenyésztették, új hazájukban is remekül helytálltak. Az amerikai viadorkutyák tenyésztése mégis rövidesen önállósult az őshazá(k)étól. A „half and half” kutyákat egymással, illetve a helyi, már korábban is harcra használt állománnyal továbbra is azért keresztezték folyamatosan, hogy minél erősebb és sikeresebb gladiátorokat „hozzanak létre”. A partnerek ebben a folyamatban a többségében még a XVII-XVIII. században importált ősi bulldogok, vagyis a ma amerikai bulldogként ismert kutyák voltak. Ezenkívül az összes fellelhető és a célnak megfelelő kutyát – molosszoidokat, vérebeket, sőt elvétve vizslákat is – felhasználták.
Családi fotó a '70-es évekből
Egységben az erő
A „jobb marad életben” elv tenyésztési gyakorlatban történő alkalmazása hamarosan elindított egyfajta homogenizációt. Kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fizikai erőt a legnagyobb kitartással és fürgeséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a nagyjából 18 inch-es marmagasság a kb. 50-60 fontos testsúllyal párosulva. Ezek jóval meghaladják a korai, még Angliából behozott „half and half” kutyák méreteit, ezért nehezen hihető egy sokak által elfogadott vélemény. Nevezetesen az, hogy hőseink egyszerűen az alig
